A „Pride” a szabadságról szól, meg arról, hogy nem kell bujkálni, hogy a szerelem szabad, hogy a boldogság mindenkinek jár – hallhattuk az elmúlt napokban; „adódnak teológiai érvek a részvétel mellett és ellen is” – merengett közben a Szemlélek szerzője.
Egynémely naivabb keresztény pedig már vette is a cókmókját, hogy maga is ott meneteljen,
együtt a papból lett coachcsal, aki szerint a nagybetűs Büszkeség menetén részt venni egyenesen muszáj.
Csakhogy ott a kevésbé látványos apró betű: a Szemlélek által megszólaltatott, eredetileg teológus végzettségű házaspár, akiknek legidősebb fia homoszexuális párkapcsolatban él, elmeséli, hogy
a fiú korábban egyházi iskolába járt, a „coming outja” után azonban átesett a ló túlsó oldalára, és a hitét azóta sem gyakorolja;
egyidejűleg pedig ők, a szülők is hanyagolni kezdték az istenkapcsolatukat. „Talán a fiunk dolga miatt, az utóbbi években a vallás háttérbe szorult az életünkben” – mondja az anya. Keresztény ember vélheti-e az effélét üdvös és ünnepelendő fordulatnak?
Közben a párkapcsolatban élő korábbi pap ismét kifejti, hogy ő megy vasárnaponként misére, de máig is (immár évek óta) mindig „tíz perccel kezdés után” érkezik, és elsőként távozik.
Merthogy nem szeretne „kellemetlen helyzetbe hozni másokat”
– nem mintha konkrét rossz tapasztalatai lennének, csak állítása szerint még nem jutott el odáig, hogy kipróbálja az időben érkezést. Mi inkább a dolga a keresztény embernek: az-e, hogy „jól van ez így” jelszóval vele együtt meneteljen a széles sugárúton, vagy inkább az, hogy
felebaráti szeretettel és legalább egy kósza imával segítse őt a szűk ösvényre és a megtartó közösségbe való visszatérésben?
Már csak azért is, mert látszódik itt némi zavar. Adott szülők meggyőződése, hogy a fiuk kiteljesedett életet él és boldog – de valamiért mégis kerülik azóta a templomot, noha senki nem áll ott az ajtóban, hogy zord tekintettel rákérdezzen, vajon a kedves hívő összes családtagjának életvezetése megfelel-e az egyház tanításának, mert ha nem, akkor ki lesznek prédikálva, de nagyon durván. A korábbi pap következetesen kihagyja a misék elejét és benne a lelkiismeret-vizsgálatot, mert úgy véli,
kellemetlen helyzetbe hozna valakit, ha ott állna valamelyik padban és a többi hívővel közösen megvallaná, hogy nem bűntelen
– a Büszkeség menetén viszont bujkálás nélkül, mintegy kötelességeként vesz részt, mintha ott fel se merülne a megbotránkoztatás lehetősége. Ugyanő a Facebookon ma már a korábbi szavaival szöges ellentétben sugallja szexuáletikai kérdésekben az „elnyomó, rigorózus egyház” kontra „örömteli, szabad szerelem” hamis ellentétpárját – pedig sanszos, hogy nem én vagyok az egyetlen hívő katolikus, akit az efféle zavarkeltés szomorít el,
nem pedig az, ha rendezetlen kapcsolatban élő testvéreink is ott ülnek már harangozáskor a templomban. Sőt.
Félreértés ne essék, a történetekben nem a konkrét személyek a lényegesek – hanem ahogyan szemléltetik a Pride és a kereszténység viszonyát. A látványos büszkeség és kiállás közepette az egyik megszólaló évek óta attól tart, hogy a templomban valaki csúnyán fog rá nézni (pedig ha ilyen történne, valójában az lenne a legfelszabadítóbb,
hiszen aki a másikat kinézi a templomból, az máris bűnös maga is,
sőt, bűnösebb, mint a bűnbánati imát elmondó vámosok és utcanők); a másik megkérdezett pedig nem árulja el a barátainak, hogy a fia homoszexuális, nehogy „összesúgjanak” (a barátai!) a háta mögött.
Ezt kínálja a nagyszabású Pride? Egy szombat délután felolvadhatsz a tömegben, hogy aztán másnap reggel már megint szorongj, hogy ki hol mit gondol rólad?
Ezért kell hanyagolni azt a keresztény hitet, amelyik másról sem szól – Szent Péter és Pál apostolok ünnepe környékén meg aztán pláne –, mint hogy „ne aggodalmaskodjatok”,
hogy „elég neked az én kegyelmem”, továbbá hogy ha ezt a szűk utat választod, akkor százannyit kapsz már itt a földön, mint amit a világ ígér, plusz aztán az örök életet? Valóban ez az út volna a szorongás melegágya? „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda” –
hát van ennél szuverénebb módon megélt szabadság?
Lehet addig forgatni fel-le a Bibliát, míg valami „teológiai érvet” ki lehet erőszakolni belőle a saját akaratunk vagy vélekedésünk alátámasztására (legyen szó bármilyen tévút igazolásáról), de attól még ott állnak feketén-fehéren az olyan félreérthetetlen mondatok, mint az „Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja”. Ha maga Jézus Krisztus állította, hogy Ő az út, az igazság és az élet,
akkor egy magát kereszténynek valló ember nemigen gondolhatja komolyan, hogy lárifári, a szentségeket gond nélkül el lehet hagyni,
arra a szűk és rögös útra képtelenség rálépni.
Mindeközben szép csöndben, illetve zsúfolásig telt templomban örök nyugalomba helyezték az életének 93. évében elhunyt, és egészen haláláig, kerekesszékben is hűségesen szolgáló Varjú Imre atyát, aki 1951-ben volt képes papnak menni, ráadásul azzal az indokkal, hogy „boldog akartam lenni”.
Hogy aztán 1956 és 1959 között „államellenes izgatásért” börtönben üljön,
majd hol a kiskunsági tanyavilágban, hol a budavári Mátyás-templomban szolgáljon és építkezzen, szüntelen derűvel, szívós kitartással, minden megpróbáltatás, sőt, gáncsolás közepette. Nem menetelt a Pride-on – „csak” nagylelkűen segítette a rászorulókat, és építette-ápolta a sokszínű katolikus közösségeket.
Nem posztolgatott a Facebookra – „csak” példát mutatott,
nemzedékével együtt, ami újabb papi hivatásokhoz vezetett, és hívők egész generációit erősítette meg („mennyi szép szó, mennyi bölcs tanács, mennyi vidám beszélgetés” – emlékszik vissza valaki például az általa alapított iskolából). Egy cölibátusban leélt, gyümölcsöző, nehéz, de örömteli élet. Ha heteroszexuális keresztényeknél látunk ilyen példákat (és nem is csak papok és szerzetesek körében), akkor
meglehetősen csúnya homofóbia lenne azt feltételezni, hogy a homoszexuálisoknak ugyanez nem sikerülhet. Hogy nekik az igényesebb út nem való.
Amikor a farizeusok megkérdezték a tanítványoktól, hogy miért esznek-isznak együtt a vámosokkal és a bűnösökkel, Jézus azt válaszolta: „Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek.” Hogy megtérjenek – hangzik a kulcsszó. Ha van kötelessége a keresztény embernek Pride-ügyben, akkor bizonyosan nem az, hogy az árral együtt sodródva az énközpontú földi Büszkeséget ünnepelje – hanem hogy (a sokszínűség jegyében)
a ténylegesen felszabadító és megváltó, egyben valódi boldogságot adó alternatívát képviselje.
Hogy szorongó felebarátainknak valóban életük legyen és bőségben legyen.
***